"Tudod, ő ilyen ősanya,vagyis otthon szült és biztosan sokáig fog szoptatni."
"Ez a srác nagyon helyes és szép az órája. Akkor biztos gazdag, menedzserként dolgozik, tinderezik és saját lakása is van."
"Hú, milyen barna a bőre, biztos indiaiak a szülei."
"Nézd már, külön gyűjti a műanyag szemetet! Tutira van neki egy csomó vászonszatyra is és rollerrel megy munkába."
Ismerős mondatok? Csupa előítélet, vagyis azt hisszük, hogy az adott emberről mindent tudunk akkor, ha látjuk egy-egy cselekvését. Miért ilyen gyakori az ítélkezés? Van ennek tudományos háttere? Na, ha így kérdezem, akkor nyílván kitalálod, hogy igen, van hát!
Nézz körbe!
A világban rengeteg inger, új dolog van jelen. Ezeknek egy része tök ártalmatlan, de van, ami meg halálos. Az agyunk, mint hajóskapitány igyekszik úgy kormányozni téged, hogy ne szaladj el egy szelíd katicabogár elől, de ugyanakkor irtógyorsan tiplizzél, ha közeledik feléd a kardfogú tigris.
Lehet, hogy ebbe még nem gondoltál bele, de ez nem olyan egyszerű feladat. Még egy olyan csodaszerkezetnek sem, mint amilyen az agy. Arra kérlek, hogy nézz fel egy kicsit a telefonodból vagy számítógépedből és vedd szemügyre a környezeted! Elmondom én mit látok épp, amikor felpillantok:üvegasztal, fekete kábelek, kicsi ablak, barna függöny, polcos szekrény, szocializmusbólittragadt konvektor, gurulós szék, sárga nadrág, kék sál, hervadozó orchidea. És még ott van persze a négy fal meg egy csomó minden, amit felsorolni sem lehet. Ezek mind-mind ingerek az agyad számára. Vedd ehhez hozzá azt is, hogy nyílván nem épp színházi csendben ülsz, tehát, zakatol a mosógép, ketyeg az óra és a többi. Remélem mostmár kezded érteni, hogy az agynak nincs könnyű dolga, ha szeretné megérteni a világot. Márpedig szeretné, mert ezért van.
Doboz=Modell
Az agyunk minden egyes tárgyról, élőlényről tudni szeretné, hogy micsoda. Amiről csak tud készít egy képzeletbeli dobozt és oda rakja be az új dolgokat.
Jöjjön most egy kis idézet tőlem. Ezeket a sorokat a neurobiológia házimba írtam pár éve:
Elsőre azt gondolnánk, hogy ha például meglátunk egy pöttyös labdát, akkor konkrétan a labdáról érkező visszaverődött fénysugarakból „pixelenként” rakjuk össze a labda képét. A retinából az információ a thalamuson át a látókéregbe jut és tudatosítjuk, hogy igen ez egy pöttyös labda. Ez nem egészen így van. A thalamus és a cortex közötti kapcsolatokat vizsgálva kiderült, hogy a látványról alkotott kép kialakítását meglepően kevéssé befolyásolják a szemből érkező jelek. Az agyunk életünk során modelleket képez. Amikor meglátunk egy piros-fehér pöttyös kerek valamit, akkor az agyunk előveszi a korábbi tapasztalatokon alapuló „pöttyös labda modellt” és ezt a modellt egészíti ki a szenzorikus bemenettel. Ezért történhet az, hogy a pöttyös labda valójában lehet, hogy egy piros-fehér pöttyös rongydarab, ha jobban megnézzük, vagyis több információt gyűjtünk. A kontextus is segít a döntésben, hogy melyik modellt válasszuk, azaz abban a helyzetben, amiben éppen vagyunk indokolt-e egy pöttyös labda jelenléte.
A thalamus és cortex egyébként az agy bizonyos részei, nagyon fontos szerepük van a tudatosítás folyamatában. A szenzorikus bemenet pedig az, amit az érzékszerveinkkel érzékelünk, esetünkben az, amit látunk. A retina a szemben található ideghártya. Szerintem király példát találtam ki, a pöttyös labdák aranyosak, de anno a tanár sajnos nem így értékelte, mert hogy "nem elég tudományos". Viszont érthető.
Dobozba zárt emberek
Na jó, de akkor most mi van? Amit látunk, az nem is biztos, hogy az, aminek gondoljuk? Így van! A pöttyös labdán túl másra is értelmezhető mindez, akár egészen tágan is.
A világban nemcsak tárgyak, labdák lézengenek, hanem pár milliárd ember is. Az agyunk őket is meg szeretné érteni. Anno ez is a túlélést szolgálta, hiszen el kellett dönteni, hogya szembejövő Mr. John Csontevő barát-e vagy ellenség. Manapság is működik ez az ösztönünk, viszont legtöbbször nem túlélésre használjuk. Sokkal könnyebb valakit pár mondata vagy akár kinézete alapján berakni egy dobozba, mint mondjuk beszélgetni vele és megismerni jobban. Persze egy csomószor előfordul, hogy sikerül pont jó dobozba berakni és akit szimpatikusnak találtál, sőt egyenesen a lelki társadnak, az tényleg az is. De minél kevesebbet tudsz valakiről, annél nagyobb az esélye annak, hogy rossz dobozba teszed be. És a rossz dobozba tevés káros. Lehet, hogy kebledre ölelsz olyat, akit nem annyira kellene és tartózkodsz attól, aki amúgy tök jó arc.
A dobozolást (akár a Tóték) az agy automatikusan végrehajtja, vagyis mindenhez és mindenkihez van egy modellje, ami ráilleszthető. Akkor mégis mit tudsz tenni ez ellen? Nagyon egyszerű, vagyis nagyon nehéz: tudatosítod, hogy mi történt. Lássunk egy példát!
Görgeted az instát és látsz egy képet egy anyukáról, aki sminkben és magassarkúban tolja a babakocsit a Városligetben 6 héttel a szülés után. Elkönyveled, hogy biztosan mosolyogva szült, minden rendben megy neki, a gyerek eszik-alszik és szivárvány meg csillámpónik. Berakod egy dobozba. Arról viszont nem tudsz, hogy valójában traumatikus szülése volt, 3 hétig csak sírt ő is meg a gyerek is és még mellgyulladása is lett. Azért néz ki ilyen jól, mert étvágya sem volt. A családja aggódott érte, segítettek neki, hogy összeszedje magát és azon a bizonyos városligeti sétán végre újra jól érezte magát. Elmúlt a mellgyulladása és még a baba is elaludt a levegőn. Persze mikor hazaér, ő is örömmel rúgja le a magassarkút és bújik bele a papucsába. Amikor ezt megtudod, rájössz, hogy ki kell venned a csillámpónis dobozból.
Nehéz az ilyen ösztönös reakcióknak szembemenni, de ezért (is) ember az ember. Homo sapiens sapiens vagy és nem orángután. (Amúgy az orángutánok tök okosak!) Mondanám, hogy ne dobozolj, de úgy is fogsz. Úgyhogy azt mondom inkább, hogy vizsgáld meg, hogy kit milyen dobozba raktál! Vagy egyszerűen vegyél ki mindenkit onnan...
